Online kulturális programok kamakurai középiskolások szervezésében

| Kategória: Egyéb

Tisztelt MJBT-tagok!
Villányi Marianntól kaptuk a következő levelet, melyet szíves figyelmükbe ajánlunk:

Kedves levelet kaptam Japánból, Kamakura városából, középiskolás diákoktól.

Ők az ottani angol klub tagjai, akik külföldieket kalauzolnak saját városukban, de a COVID-19 vírus miatt erre most nincs lehetőségük.

Elindítottak ezért egy programot, melynek címe: “Connect the World Again by Education”. („Kössük össze újra a világot a tanulás révén”)

Különböző érdekes programcsomagokat állítottak össze, melyben szerepel origami, japán ételek, animék stb.

Bárki részt vehet a programokon.

A honlapjuk linkje: https://kamagaku-ess.jimdofree.com/

Namekava Hiro szervezi az origami csoportot és szeretné, ha többekkel együtt hajtogathatnának és a két országról beszélgethetnének (angolul)

Az origami csoport közvetlen linkje:  https://kamagaku-ess.jimdofree.com/fun-with-origami/

Az origami foglakozások szombatonként japán idő szerint 14 órakor lesznek, ami magyar idő szerint reggel 7 óra!!

Origami időpontok június 13. és 20.

Érdemes a kért adatok megadásával előre bejelentkezni a programokra.

Érdemes a többi programba is bekukkantani.

Kellemes szórakozást kíván

Villányi Marian

az Origami Tagozat vezetője

7. Magyar Haikunap 2020 Eredményhirdetés

| Kategória: Egyéb

Haiku felnőtt (olimpia):

1. helyezett:

Daróczi Virág

Bár elhalasztva,

De lángoljon most fáklya.

Egy. Mindenkiért.

2. helyezett:

Boross Teréz Ilona

hallgató pályák

alszanak a mély csendben

olimpia vár

3. helyezett:

Pataki-Urbán Eszter

Sokan mondják, hogy

a részvétel a fontos,

én győzni jöttem.

Haiku profi (olimpia):

1. helyezett:

Fesető Erzsébet

Nemes küzdelem

most kórházakban zajlik.

– Vigyázz a lángra!

2. helyezett:

Kincses Edit

Győzelem lángja

lobban fel szemeidben,

alant karikák.

3. helyezett:

Rózsa Iván

Pénz, politika:

Doppingok viadala –

Olimpia, ma…

Haiku (karanténban):

1. helyezett:

Vermes György

Koronavírus

Győzött az olimpián –

Elhalasztották!

Bogár Ádám Tamás

pandémiában

szorosan körbeölel

saját magányom

2. helyezett:

Szigethy Rebeka Sára

Cseresznyevirág.

Ablakom mögül nézem.

Kézmosás után.

3. helyezett:

Bodnár Oreszt

Este Csend honol,

Örök turelem a Föld,

Mulat Voldemort

Haiga (köröm):

1. helyezett:

Tóth Sándor

2. helyezett:

Hegyi Péter

Haibun:

1. helyezett:

Hajdú Gabriella

2018

Az elsuhanó busz ablakából hetek óta minden reggel figyeltem, hogy készülődik. Lassan, óvatosan, egyiket a másik után tűzögette a bimbókat az ághegyekre, még egy-két nap, gondoltam, de négybe is beletelt, mire minden ágát vastagon körbevette fehér-rózsaszín pamacsokkal. Tudtam, hogy nekem készíti a díszruháját, nyilvánvaló volt, és azt is megéreztem, pontosan mikor érte el a teljes kinyílás állapotát. Ahogy néztem, hirtelen – dézsavíz! – eszembe jutott, hogy tavaly is, igen, oda akartam menni, hogy végigsimítsak a törzsén, de aztán valahogy nem került rá idő. Arra gondoltam, idén nem mulasztom el, mindenképpen leszállok a buszról, odamegyek, most reggel persze nem, elkésnék a munkából, de majd este. Este fáradtan kullogtam másfelé vezető gyalogos útvonalamon, gondolatok nélküli üres fejjel, csak következő reggel – újból a buszon – kaptam észbe, mit is akartam volna. Sötétben már nem látszanak a szirmok, vigasztaltam magam, és biztos van még benne elég erő megvárni engem. Álmomban is láttam magunkat, ahogy odamegyek, ő teljes pompával fogad, leülök alá a fűbe és nekitámasztom a hátam, becsukott szemmel fogadom a napfényt. Péntekre kivettem egy szabadnapot, lesz ugyan tennivalóm délelőtt, no de utána, enyém a délután még napfényes része, tudok majd fényképezni is! Reggel dézsából ömlő esőre ébredek, egybefüggő vízfüggönyként zuhog, hogy nem is látni, esik. Mihez kezdjen az ember, mikor rájön, hogy elmúlt a pillanat? Menjek oda mégis, mert tartozom ennyivel neki és magamnak? Leüljek a fűbe, ha vizes is és hideg is, mert ezt akartam? A buszon tépelődöm, jelzek. Megáll, közben átfut rajtam hogy túl messze van, esetleg elkések. Zavartan intek a buszvezetőnek, elnézést, mégsem. Elsuhanva nézem az fű közé hullott szirmok vastag, vizes szőnyegét. 

Szirmaid szavát

elmével értettem, de

testig nem ért el.

Rózsaszín, ázott

tetőd alatt otthagytam

legszebb álmomat.

2.

2019

Most is a buszból láttam meg, ahogy egyik pillanatról a másikra, szinte varázsütésre felkerült a jól ismert sziromruha a téltépázta ágakra. Idén alig volt előjele. Vagy talán csak tavaly jobban figyeltem a készülődésre? Az biztos, hogy az idei tavasz nem a hosszas ráhangolódásról, hanem a virágzás teljességében való időtlen ringatózásról szólt.

Varázslatos illattal fogadott, mikor odaértem. Talán éppen ez az első virágruhás napja? Sosem gondoltam, hogy ennyire illatos is tud lenni. Tavaly későn futva már csak csapzott esőszagot találtam. Idén már háromszor meglátogattam, és még mindig virágzik. Egyszer koradélután, egyszer kukksötét éjszakában és egyszer kellemes kék órában. Legjobban a kék órában szeretek a jó illatú sziromsátor alatt álldogálni, ráérősen szimatolgatok, végigsimítom az érdes törzsét, nekitámasztom a homlokom…Amikor jön valaki, gyorsan bebújok a fényképezőgép mögé, úgy teszek, mintha csak a pici porzókat makróznám. Nem bánja, se a fényképezést, se azt, hogy nem akarom a járókelők orrára kötni, miért is vagyok itt valójában. Önfeledten játszom a fényekkel és a virágokkal. Jó társaságom akadt hozzá, türelmesen kivárja, míg az autólámpából távoli naplemente lesz és a csíkká vált buszhátteret tart a libegő szirmok mögé. Nem fintorog, nem viselkedik. Szép, és engedi, hogy örüljek neki. Kezdem megérteni, mit mond. Kezdek lassan hallgatni rá.

Varázspalástban

táncoló tündért terem

vágy és türelem.

3.

2020

Meztelen orromat                                

virágillatba mártom.

A maszk hiánycikk.

Újra itt vagyok. Nyáron sosem járok erre, őszi-téli útvonalaim is másfelé kanyarognak, de a tavasz évről évre visszahoz. Először egy szerda reggel jövök, buszra szállni nem tanácsos mostanában, gyalogolok inkább, gondosan betartva a másfél métert mindenkitől. Célirányosan iparkodok el a házak és emberek mellett,hogy minél több időm jusson a cseresznyefánál időzni. Megnyugtató újra látni, csupa élet, rég letört ágain is csomókban állnak a bimbók. Biztos fájt neki akkoriban, nézem a karvastag ágon a törést, de szemlátomást túl van már rajta. Tűnődöm, vajon melyik nap nyitja ki a szirmait az idén. Csütörtökön is bimbókkal vár, de már sokkal duzzadtabbak, és pénteken, tádááámm, igen, ez az első nap, és pont itt lehetek, micsoda szerencse! Milyen szép, hogy pont a tavaszi napéjegyenlőség lett az idei kinyíló napja. Megilletődötten állok a mesebeli illatban, és nézem, ahogy a puha virágfelhő körbepólyálja a sok évvel ezelőtt letört ágat, miközben egy hirtelen jött hóesés kezd kavarogni körülöttünk. Csak állok a különös kegyelemben, nem is nyúlok a fényképezőgép után, nehogy megtörjön a varázs, csak figyelem, ahogy az idei utolsó hópelyhek járják titokzatos táncukat az első szirmok között.

2. helyezett:

Kállay Kotász Zoltán: Szerencsevirágzás avagy kinek van, kinek nincs cseresznyéje?

„Nem fogok örökölni… Soha, senkitől, semmit”, mondta a feleségem még az ismeretségünk kezdetén, egy este, miközben vörös virágokat rendezgetett a vázába. Értettem, mire gondol.

Ha a rózsától

gyümölcsöt vársz – szívedben

már hervadni kezd.

Amikor meghalt az édesapja, Csilla, legnagyobb meglepetésére, mégiscsak örökölt. Telek? Merre is? A távolsági busz csak a közelébe vitt, faluhatáron túl, esővíz marta hegyi ösvényeken kaptattunk eltévedésig. Az ösvény már elfogyott, és saját, fűlapító lépteink nyomaiban a visszautat kerestük, amikor a csalitosból fácánok rebbentek fel, és szárnyaik árnyékában feltűnt a házacska. Düledező présház a telken.

Emberkéz nyoma,

ha elporladt a kéz, lásd,

zöldbe rejtezik.

Présház, borospince, a kertben diófa és négy cseresznye. „Ó, már emlékszem… Micsoda vendégségeket rendezett itt apu!”, sóhajtott fel Csilla a füzetet lapozgatva, mely a présházból, porlepett éjjeliszekrény fiókjából pottyant elő. Kifakult betűk, bevásárlólista. „A diófa egy magányos öreg sas leshelye”, mesélte néhány hét múlva Stuart, az angolhonból magyar földre szakadt remeteéletet folytató telekszomszéd. „Sosem láttam még repülni, csak gubbaszt és figyel a kopasz ágak közül… Ám a cseresznyék! Azok aztán teremnek, és milyen finomat! Bevallom, gyümölcséréskor mindig átmegyek… de olyan furcsa érzésem támad, mintha valakinek, aki már régen nincs itt, ontaná a termést… amit jogtalan dézsmálok”, tette hozzá töredelmesen.

Fák, füzetlapok –

kik emlékeznek reánk

elevenebben?

A következő évben többször kimentünk, gyönyörködtünk a cseresznyevirágzásban, szedtünk a mosolygó gyümölcsökből. A négy fából három termett, aztán egy évre rá kettő, majd csak egy. A présház teteje beomlott, a diófa kidőlt, a sas eltűnt. Kerestük Stuartot, de a telke alján csak egy karóra drótozott, „Eladó” feliratú tábla fogadott. A negyedik évben az utolsó cseresznyefa dús, nagy szemű, sötétvörös szemeket hozott, ágról szedve frissen ropogtak, de rokonoknak, barátoknak nem tudtunk ajándékozni belőlük, megromlottak a szállításban.

Csak akkor, és csak

magad – szüretelheted

a pillanatot.

Fővárosi szomszédunk mesélte, hogy kandallót épít, és faanyagot gyűjt hozzá. Cseresznyének örülne a leginkább… „Éppenséggel megoldható”, válaszoltuk. Hallottuk, hogy harkály kopog a közeli erdőben, de amikor vágni kezdtük az vén, elhalt cseresznye törzsét, a fejszecsattogásra elnémult a környék. Amikor végeztünk, Csilla megjegyezte, „jobb lenne eladnunk a telket… úgyse jövünk ide többet”.

Nincs áthatóbb csend,

mint emberzajt hallgató

bölcs rengetegé.

„A férfi, aki dzsippel járja a környéket, 50 ezret kínált érte… Gondoljuk meg.” Felkerekedtünk újra, kimentünk. Búcsúzni. A vadfű ismét derékmagasan hajladozott, ám átgázolva a zöld hullámokon az utoljára kivágott, legterebélyesebb fa tőszomszédságában növendék cseresznyére bukkantunk. Virágzott. Letelepedtünk mellé a földre, ég felé fordítottuk az arcunkat: szárnycsapások nélküli méltósággal ott körözött a sas.

Sasszem vigyázza

a cseresznyefa első

sziromhullását.

3. helyezett:

Dobrosi Andrea: Papi

A temetőből lassan haladva, apró léptekkel tartunk hazafelé. Nagyi görnyedt hátán neszez az áprilisi szél, időnként megpihen rajta egy-egy útszéli cseresznyevirág-szirom. Ilyenkor egyre élesebb és mélyebb sóhaj szakad ki belőle. Egyfolytában nagyapáról – nekem csak papi – beszél, egész út alatt simogatja a lelkem, sőt, szinte vibrál a levegő, ahogy azzal a mai napig megmaradó, mérhetetlen szeretettel áradozik róla. Épp tőle jövünk.

gyásztól csoszogó
hazaúton áldást mér –
papi így üzen

Papi sosem szerette a kőbe vésett szabályokat. Emlékszem, mikor dédi sírhelyéhez mentünk, nárciszsárga volt a temető. Mert papi szerint a halottakkal nem csak ősszel kell törődni. Ők ránk mosolyognak tavasszal is. Ő is akkor halt meg, a saját kertjében egy cseresznyefa alatt. Épp olvasott a kedvenc padján, mikor a szívroham érte. Ez juthatott eszébe nagyinak is, ahogy gyöngyöző szemeinek zsebkendőt keresett kis fekete retiküljében, közben szomorúan söpörte le róla azt az apró és szertelen cseresznyevirágot, amit odarepített a kósza szél.

sápadt sárgából
napsugár nárciszokra
mosolygást terít

Nagy szerelem volt az övék, sőt még így egy évre a halála után is hallani az egymás iránt érzett szívdobbanásukat. Mindketten a pillanatnak éltek, mindeközben álmodozással és ábrándozással teltek napjaik. Emlékszem, szinte átlengte az áhitat a kis szobát, ahol papi a Golgota népe c. imakönyvét tartotta, ami az élete szerves része volt. Ha épp mégse ez volt a kezében, akkor az annyira szeretett Japánjáról mesélt vagy kint a padon a cseresznyefa alatt, amit csak elöl a kertkapu egykedvű nyikorgása, vagy hátul a kertvégi kis patak szakított félbe; vagy bent a szobában a hintaszékben, ami a kredencre nézett egyenesen a konyhára. Ha tehette, akkor pedig finom teát szürcsölve csodálta nagyit a verandán, ahogy naplójába rótta cirádás betűit. Sokat beszélt a keleti kultúráról, örömmel hallgattuk őt, amihez neki még könyv se kellett. A számára fontos információkat, mint szivacs szívta magába.

mondd – nem hagyhatod
kertedből csend csobogjon
csak odaadás

De már előttünk az a bizonyos roskatag kertkapu, amin papi végtelennek tűnő tudása iramlott belénk, s amin lassan most átlép nagyi “gésa” és a mára már felnőtt kisunoka – én. Azt hiszem, hogy az utunknak az utóbbi monoton, de – nagyinak hála – egyben felemelő percei egy örök életre belém égtek. A szívemben még mindig napsárga nárciszok bólogatnak, hetykén fütyül közben a vadóc, tavaszi szél,
az égen bíbor inge lebben. Emlékeim is hazataláltak.

gésa naplóján
cseresznyeszirom blúzban
teagőz illat

Tavaszi Hangok 2020 – A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanuló japán hallgatók és diáktársaik 18. kamaraestje – ELMARAD!

| Kategória: Egyéb

Tisztelt Vendégeink, Kedves Meghívottak!
Sajnálattal közöljük, hogy a Japán Nagykövetség, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Magyar-Japán Baráti Társaság szervezésében 2020. március 23-án megrendezendő  “Tavaszi hangok” koncert elmarad. Reméljük, hogy későbbi időpontban a koncertet megtarthatjuk. 
Kérjük, addig is vigyázzanak magukra!

Dr. Vihar Judit
Magyar-Japán Baráti Társaság
elnök