Tisztelt MJBT tagok, tisztelt érdeklődők!
Ahogy talán Önök is tudják, január 15-én az MJBT vezetőségében egy szerepkörváltozás történt: Pápai-Vonderviszt Anna személyes okok miatt nem tudta tovább vállalni a főtitkári feladatokat, így a vezetőség döntése értelmében Hajnal Krisztina vette át ezeket. Az alábbiakban olvashatják az új főtitkár bemutatkozását és az interjút, amelyet Anna készített Krisztinával.
Hajnal Krisztina rövid bemutatkozása
„Hajnal Krisztinának hívnak, a Károli Gáspár Egyetemen végeztem japanológia szakon, jelenleg tolmácsként dolgozom. A japán nyelvvel és kultúrával már viszonylag fiatalon, általános iskolás éveim végén elkezdtem megismerkedni, középiskolásként négy hónapot töltöttem cserediákként Japánban, majd az egyetem alatt a japán Oktatási és Kulturális Minisztérium japán nyelv és kultúra ösztöndíjával további egy évet hallgattam a Tokyo Gakugei Egyetemen. Már egyetemistaként elkezdetem japán nyelvet oktatni, amelyet azóta is végzek kisebb-nagyobb megszakításokkal. A Baráti Társaság legújabb kezdő nyelvtanfolyamát is én tartom, emellett oktatok még a Károli Gáspár Egyetem posztgraduális tolmácsképzésén is. Szabadidőmben már eddig is sokat foglalkoztam a japán kultúra terjesztésével, ismeretterjesztő előadások és workshopok, valamint rendezvényszervezés formájában. Miután 2014-ben vezetőségi tag lettem, megalakítottam az egyelőre egyszemélyes, de annál aktívabb ikebana tagozatot, amelynek keretein belül – a különböző rendezvényeken való megjelenésen felül –rendszeresen publikálok ismeretterjesztő cikkeket a Kizunában.
Főtitkárként célom az, hogy a Társaság zavartalan működését segítsem, abban a formában, ahogy azt Önök eddig is megszokhatták. Kérem, hogy a jövőben bármilyen kérdéssel, észrevétellel forduljanak hozzám bizalommal!”
Interjú
Anna: Mivel töltöd az idődet az MJBT-n kívül?
Krisztina: Ahogyan már többször említettem, „civilben” japán tolmácsolással foglalkozom. A tisztelt tagok már talán azt is tudják rólam, hogy az ikebana (japán virágrendezés) az egyik hobbim, hiszen rendszeresen találkozhatnak a témában írt cikkeimmel a Kizunában. Az ikebanát azért is szeretem, mert két olyan dolog keveréke, amelyet nagyon szeretek szabadidőmben művelni: a japán kultúra és szellemiség valamint a lakás dekoráció, otthonunk szépítése. Szeretek még utazni is, szerencsére Japánon belül is számtalan helyre eljutottam már, de még így is egy hosszú listám van arról, hogy hová szeretnék még elutazni, ha lehetőségem nyílik rá.
Anna: Hogyan kerültél kapcsolatba Japánnal?
Krisztina: Egészen kis koromtól kezdve mindig is vonzottak a távol-keleti kultúrák, így számomra szinte sorsszerű volt az a pillanat, amikor először hallottam japán beszédet, nagyjából hetedik osztályos koromban. A barátnőm volt az, aki már akkor japánul tanult és én azonnal beleszerettem a nyelvbe – talán volt ebben egy kis kamaszos utánzás is, de szeretek erre a pillanatra úgy visszagondolni, mint „szerelem első látásra”. Később többször is volt lehetőségem kijutni Japánba (hol tanulás, hol munka kapcsán, hol nyaralni) és bevallom őszintén, kapcsolatom az országgal és a kultúrával nem mindig alakult harmonikusan – de a nyelv, az teljesen más. A japán nyelv töretlen szeretete volt az, ami elindított japanológiai pályámon.
Anna: Mi a kedvenc japán könyved, filmed?
Krisztina: Nagyon szeretem a japán irodalmat, természetesen a nagy klasszikusokat is, mint Akutagava vagy Kavabata, de a legjobban a kortárs japán irodalom fogott meg, azon belül is Josimoto Banana rövid elbeszélései. Josimoto finom eleganciával szőtt szerelmi történetei valahogy sokkal közelebb állnak hozzám, mint például Murakami Haruki – kétségtelenül egyedi – szürrealizmusa. Nagyon kedvelem még Itojama Akikót is, hogy egy másik, magyarul már megjelent japán írót említsek.
A japán filmek közül nagy hatással volt rám a Hiroshima Showa 20 nen 8 Gatsu Muika című televíziós játékfilm, ami a hirosimai bombázás 60. évfordulója alkalmából készült és három lánytestvér történetén keresztül meséli el az 1945-ös eseményeket. Ha klasszikusokat kell említeni, akkor a Hét szamurájt mondanám.
Anna: Mit tanulhatunk szerinted a japánoktól?
Krisztina: Nagyon szeretem a japán kultúrában az ún. évszakérzés kifejezést. Ez azt jelenti, hogy minden évszaknak megvannak a jellemző ünnepei, tevékenységei, ételei, gyümölcsei, virágai. A japán boltok mindig tele vannak az adott időszaknak megfelelő szezonális kínálattal, de ennél többről van szó: a japán ember kiélvezi az év adott pillanatát, tavasszal virágnézést, ősszel holdnézést tart, nyáron jukatát vesz és tűzijátékra megy, újévkor ellátogat a helyi templomba vagy szentélybe az év első szentélylátogatására. A pillanat ilyen szintű megélése – szerintem – a boldogság egyik kulcsa lehet, ezért én is igyekszem ezt a jó példát követni a hétköznapokban.
Anna: Van kedvenc japán szavad? Mi az, és miért pont az?
Krisztina: A kedvenc japán szavam a komorebi (木漏日), ami a fák ágain átszűrődő napfényt jelent. Amikor Japánban jártam egyetemre egyszer meghívtak iskolalátogatásra egy szellemi fogyatékosokkal foglalkozó általános és középiskolába, ahol az egyik osztályban a tanárnő ugyanezt a kérdést tette fel nekem, és ugyanígy a komorebit válaszoltam. A gyerekek olyan válaszokat adtak, mint hana (virág) és aiszu (fagyi). Válaszom általános derültséget okozott. Ezután a tanárnő elmagyarázta a gyerekeknek – ami nekem eszembe sem jutott addig –, hogy míg ők jelentés, én alighanem hangalak alapján választottam kedvenc szót. Hamar rájöttem, hogy igaza van. A komorebi, amellett, hogy szép jelentésű szó, tartalmaz egy rendhagyó olvasatot és egy mássalhangzó zöngésedést, ráadásul három kandzsiból áll, ami szóösszetételeknél ritka, ezért számomra kimondottan érdekes kifejezés.